4. fejezet

Jenett szemszöge:

Nagy sikoltásra lettem figyelmes. Egy nő rohant be az épületbe.
- Egy láá..á..á..nny! Kint a..a..a földön! Azonnal jöjjenek! - mondta rémülten a hölgy.
Néhány orvos ment ki, és a karjukba fogva hozták be a lányt. Amikor megláttam, hogy ki az a lány megdermedtem. Alice volt az, nem moccant. A teste jeges volt. A bőre fal fehér. A szeme vörös. Mégis mi történt? Az orvosok bevitték a 432-es kórterembe. Odamentem a recepcióshoz.
- Elnézést, mi történt Alice-cel? Azzal a lánnyal aki most hoztak be? - kérdeztem.
- Sajnálom, de nem mondhatom el, mert kiakadnál. Megfogod tudni. - válaszolta.
- Oké.
Visszaültem és a gondolataimba meredtem. Mégis hogyan? Megfogom tudni? Min akadnék ki? Ajj, ez annyira nyomasztó. Elfacsarodtam. Megpillantottam egy srácot. Még nem nagyon láttam, de biztos nem új, mert azt bejelentették volna. Odamentem hozzá.
- Szia, Jenett vagyok! - mondtam és mosolyogtam.
- Ohm, szia. Emmett vagyok. - mondta feszülten.
- Talán valami baj van? - kérdeztem félénken.
- Nem semmi, csak azon gondolkodtam, mi van az őrült ló lábán. - kuncogott.
- Miért? Mi van? - kérdezősködtem.
- Psziho-pata. - nevetett fel.
Errefelé nem nagyon hallottam még akárkit is nevetni.
- Nekem mennem kell, majd még beszélünk vicces fiú. - nevettem el magamat.
- Oké, furi lány. - nevetett.
Mrs. Ovverlung bevezetett minket a szobába. Olyan furcsa volt, hogy nincs ott Alice. De Emmett poénján legalább egy jót nevettem. Hihi.

*este*

Megint ki kellett mennem. Tudom, lefekvés előtt kéne, de hát akkor még nem kell. Benyomtam a 2-es gombot ismét és jött is egy férfi. Olyan volt, mint valami zombi, se kép, se hang. Egyszer csak meglátom Emmettet.
- Szia! Te is WC-re? - kérdeztem egy kuncogást leplezve a hangomban.
- Szia, nem. Te is hallod? - kérdi.
- Nem, mit? - gyanakodtam.
- Hát ezt a nevetést.
- Nem, de ha akarod megyek veled, csak várj meg.
- Oké.
Na, ebből baj lesz érzem. Na mindegy, bementem a fülkébe, elvégeztem a dolgomat. Mentem, hogy megmossam a kezemet és akkor a tükörbe pillantva megint láttam azt a lányt. Nem tétlenkedhettem, odaszóltam neki.
- Szia! - mondtam.
- Szia. - felelte.
- Ki vagy? - kérdeztem.
- Tamara Wrisburg.
- És miért vagy véres?
- Frenfort miatt.
- Mi az a Frenfort?
- Egy ideg beteg aki öt évente ebben a házban gyilkol. Én is az áldozata vagyok. Már 35 éve itt kísértek este a tükörben.
- És nem tudod, hogy miért hallanak egyesek hangokat?
- Nem engedheted, hogy utána menjenek! Frenfort volt az. Ő VOLT! NEEE!
Ekkor egy barna hajú kislány lépett elő a semmiből.
- Cö-cö-cö. Rossz kislány voltál Tamara. Nem megmondtam? - mondta gúnyosan a lány.
- Neee, kérlek Fren, neee. - sírt.
- Késő bánat.
Ekkor a lány elkezdte fojtogatni Tam-met. A falhoz verte egy csomószor. Amikor már Tam alig állt a lábán abba hagyta.
- Ha nem engeded Emmett Dale McCarty-t a nevetés után, a halálod hamarabb fog eljönni és nem leszek kíméletes!
- NEEE!
Ekkor Emmett betörte az ajtót. Mindenki eltűnt, csak mi maradtunk.
- Bocsi Jenett, de ordibálást hallottam. Minden rendben?
- Igen persze. Vagyis, dehogy is! Nem mehetsz a nevetés után, mert az ölte meg Alice-t. Most engem fog megölni, mert elmondtam, de nem hagyhatom, hogy többen meghalljanak!
- Nyugi Jenett, már nem hallom egy ideje.
- Jajj, ne. Akkor, ezt direkt csinálta.
Hangos zokogásba kezdtem.